logo

Magyarnak lenni büszke gyönyörűség

Nagy Szent Akarat


Versek

ÉLET VAGY HALÁL!

   

A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztítanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazúl, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszu századok alatt.

Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól mely titeket védett,
Magyar kezekben villogott a kard.
Megosztottuk tivéletek hiven, ha
A jószerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.

S most a hála!... vétkes vakmerénnyel
Reánk uszít a hűtelen király,
S mohó étvággyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test.
Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.

Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne légyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne légyen béke, míg rossz szívetekből
A vér utósó cseppje nem csorog...
Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
Most mint birókat, akként lássatok.

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör.
Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
Föl az utósó ítéletre, föl!
A századok hiába birkozának
Velünk, és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg?

Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát!

 

Alföldi Géza
Fegyvert adjatok!

https://ci3.googleusercontent.com/proxy/lISXjr53cjkWDTOI1snPhYDE6JgLKrKkl3e-0Ez5bjQ3qjFeHOrBtEtdNGXGVpNUWBkFSx_-AVAbu-qEQgrfUuQIX1Z52-GXX4WkWXAwu3wmEvz0SWuGh5Y=s0-d-e1-ft#http://magyar-vers.hu/wp-content/uploads/2011/05/Alfoldi-klcsi1.jpgUram, ki mindig mellettem voltál,
Nehéz napokban, vad csatákon,
Adj erőt ma, hogy gyönge hangom,
Ezer határon által szálljon!
Átrohanjon a széles tengeren,
Havas hegyeken, pusztaságon;
Földet rázó szörnyű sikollyá,
Vagy szívig érő jajjá váljon!
Hogy meghallja asszony, gyermek, férfi,
Meghallja minden: élő s halott...
Ne szép szavakat, enni, inni:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!

Egyétek meg a sonkát magatok!
Más se kell! Hol száz tank öldököl,
Láda narancs, datolya helyett:
Férfikézbe száz páncélököl.
Rabságban nyög az árva szép fajom,
Még az Úr is sírva sír velünk,
Elveszünk a csak imák között,
Hogyha végre nem lesz fegyverünk.
Dicsérettől, jótékony csomagtól
Fel nem támad egyetlen halott,
Dicséret és csomag helyett:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!

Járunk, ha kell, rongyokban és éhen,
Lakni nyirkos pincékbe megyünk,
Hogy csak akna és golyó legyen,
S minden kérő kézbe fegyverünk!
Gyűjtötök ma iskolára ezren,
Meghajtom magam előttetek,
S hogyha közben elpusztul e nép?!
Minek tanul magyart a gyerek?!
Kiirtanak odahaza mindent.
Nem mard, ki rátok hallgat ott.
Bús halál karmából hirdetem:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!

Nincs reményünk többé semmi másban,
Nyugat nékünk hiába mesél.
Rádiótok bíztató szava
Egyetlen gramm puskaport nem ér.
Nem kérünk mi semmi bíztatásból.
Bíztatás... azt még mi adhatunk.
Népünk szörnyű pusztulása láttán
Lassan-lassan elborul agyunk.
Van még tisztesség a szívek mélyén?
Marx tana egy csöppet még hagyott?!
Halottaink, élőink nevében:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!

Népünk színe-java részben holtan,
Részben szétszórták bűnös kezek.
Rajtunk sunyi gyilkos urak,
S halálharang kong fejünk felett.
Halálhörgés ma az egész ország.
Nyugaton ezt tán nem hallani?!
Semmit nem jelent néktek e nép:
Merjétek már nyíltan vallani!
Mondjátok, hogy leírtatok bennünk,
Nem érdekel, hogy egy nép halott.
Hogyha harcra gyávák lettetek:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!

Nincs a hősnek többé már értéke?
Krisztus tana immár nem erő?
Nem indít meg senkit köztetek
Önvérében szótlan szenvedő?
El mertek még imádkozni menni?
Becsületről szátok még dadog?
Hol vannak a "keresztes vitézek"?,
Büszke, "nagy? szabadság-lovagok"?
Hogyha nem rohant még itt kint minden,
Nézzetek rám! Csupa seb vagyok.
Ne hagyjatok elpusztulni így:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!

Aztán nyugton menjetek egy bárba,
Samba, bamba, rumba táncotok
Rikoltása szálljon vígan, és
Mit bánom, ha mind-mind tántorog!
Megvívjuk a nagy csatát magunkban,
Száz pokol sem bírhat el velünk.
Értékes bőrötök mentéséért
Számlával mi sohasem megyünk.
Éljetek jómódban, gazdagságban,
Gyémántból legyenek ablakok.
Nékünk csak a szabadság kell, de:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!

Több kérést nem hallotok már tőlem.
Utoljára sír fel most szavam.
Hagyjátok a nagyképű beszédek:
Egy ország tűnik el nyomtalan!

S ha idegen nem segít már rajtunk,
Vannak még itt távol magyarok?
Értsétek meg ti legalább szómat!
Tegyetek s ne válaszoljatok!!!
Hallgassatok, tegyetek csak szótlan.
Árva népem küldöttje vagyok.
Véreitek üzenetét hoztam:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!

 

ALFÖLDI GÉZA

Pajtás, a hited fel ne add!

Pajtás, a sorsunk fojtogat,

a hited azért fel ne add!

Gyűrött az arcod, éhezett,

de ragyog még a két szemed,

a hajad lassan hófehér,

de hangod keményen zenél,

a kezed olykor már remeg,

s ritkul a homlokod felett,

és néha keserű szavad:

a hited azért fel ne add!

Hit nélkül csak az állat él.

Az ember küzd, hisz és remél!

Maradj ember, pajtás, maradj,

a harc elől meg ne szaladj!

Föl ne add, hogy jön a hajnal,

s találkozunk a tavasszal,

s hogy bármilyen felhős az ég,

a felhők felett csillag ég!

S hogy bár ma bűn, űzött, vágott,

mi tettük az igazságot!

Bár ma talpig nehéz vasba,

bűzlő börtön, bilincs rabja,

holnap, ha reggel felragyog

ő lesz a legszebb, legnagyobb!

Valahol a Bibliában

Krisztust szólni szókban láttam:

Ha hited volna, hitetek

mint hinni tud a kisgyerek,

s rászólnátok ott a hegyre,

menj el... az a hegy elmenne!

És én hiszek, pajtás, régen,

mindent hitre átcseréltem!

Nyugalmam s a boldogságom,

jólétem és tenger álmom,

a sorsom legszebb perceit.

Mert úgyis kinek lelke hit,

annak mindent a hit jelent,

a múltat, jövőt és jelent.

És én, pajtás, nézd, koplalok,

lyukas cipőm, rongyos vagyok,

de ég a szemem, fűt a hit...

Én látom az Isten álmait!

Beszélgetünk! Megölelget.

Tudom mi jön s mi közelget.

nagy, nyitott könyv az életünk.

Tudom, hogy mire ébredünk,

hogy mi lesz holnap, látom én.

S hogy szenvedés lesz... Várom én!

Olyan a hitem, mint a vas:

tavaszt lát, bár még kint havas.

És hiszem, amit jönni lát,

hogy jön egy új, egy szebb világ!

És nézd, pajtás, tán tévedek,

talán a hit is tévelyeg:

és nem lesz semmi sem igaz,

sem hajnal, sem az új tavasz...

De míg éltem, addig hittem,

és e mámorító hitben

nem éreztem a sors kezét,

tűrtem a fázást, éhezést...!

Hát hidd meg, megéri a hit,

hogy feltedd rá az álmaid!

Higgyél, pajtás, égjen szemed,

a Hit az úr a sors felett,

s a sorsod bárhogy fojtogat:

a hited, pajtás, fel ne add!

 

Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga (Névtelen)

 

Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga

Ki voltál valaha országunk istápja

Hol vagy István király? Téged magyar kíván

Gyászos öltözetben Te előtted sírván.

 

Boldogasszony Anyánk (Névtelen)

 

Boldogasszony Anyánk!

Régi nagy patrónánk,

Nagy ínségben lévén

Így szólít meg hazánk:

Magyarországról, romlott hazánkról,

Ne felejtkezzél el

Szegény magyarokról.

 

BARÓTI SZABÓ DÁVID

 

A magyar ifjúsághoz

 

Serkenj fel, magyar ifjúság! Ím, nemzeti nyelved,

Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.

Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyülni

Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.

Nincs s nem is lesz ennél tehetősb eszköz: ezen kap

Minden eszesb ánglus, francia, német, olasz.
S mely szép versekkel telnek sajtói naponként!

Mint hordják hozzád!... mely ragadozva veszed…

Mint telik a külsők szédítő kéncsivel honnod!

Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme!

Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak

Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.

 

 

BATSÁNYI JÁNOS

 

Bíztatás

 

 A hazáért élni, szenvedni s jót tenni,

Ügye mellett önként s bátran bajra menni,

Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,

S minden áldozatra mindenha kész lenni,

Barátom! oly dolgok, melyek az embernek

Dicsőség mezején oszlopot emelnek,

S melyekért, bár míg élsz, sokan nem kedvelnek

A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.

 

 

BERZSENYI DÁNIEL

 

A magyarokhoz

(I.)

 

Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Nem látod Árpád vére miként fajul?

Nem látod a bosszús egeknek

Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak

Ámbár ezerszer vak tüzedben

Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért

Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok

Dúlják fel e várt, mely sok ádáz

Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron

A vad tatár kán xerxesi tábora

S világot ostromló töröknek

Napkeletet leverő hatalma:

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő

Századja s titkos gyilkosaid keze:

A szent rokonvérbe fürösztő

Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs, spártai férfikar

Küzdött s vezérelt fergetegeid között:

Birkózva győztél s Herkulesként

Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassú méreg, lassú halál emészt.

Nézd: a kevély tölgy, melyet az északi

Szélvész le nem dönt, benne termő

Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Így minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, mely ha elvész,

Róma ledűl s rabigába görbed.

Mi a magyar most? Rút sybarita váz.

Letépte fényes nemzeti bélyegét,

S hazája feldúlt védfalából

Rak palotát heverőhelyének.

Elődeinknek bajnoki köntösét

S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,

A nemzet őrlelkét tapodja,

Gyermeki báb puha szíve tárgya.

Oh! Más magyar kar mennyköve villogott

Attila véres harcai közt, midőn

A fél világgal szembeszállott

Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk

Szerzője, Árpád, a Duna partjain.

Oh! más magyarral verte vissza

Nagy Hunyadinak Mahomet hatalmát!

De jaj, csak így jár minden az ég alatt!

Forgó viszontagság járma alatt nyögünk,

Tündér szerencsénk kénye hány-vet,

Játszva emel s mosolyogva vet le.

Felforgat a nagy századok érckeze

Mindent: ledűlt már a nemes Ilion,

A büszke Karthagó hatalma

Róma s erős Babylon leomlott.

 

 

 

A magyarokhoz

(II.)

Forr a világ bús tengere, ó magyar!

Ádáz Erynnis lelke uralkodik,

S a föld lakóit vérbe mártott

Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát.

A balti partot s Ádria öbleit

Vér esti, s a Cordillerákat

S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltanak Baktra vidékei,

A Dardanellák bércei döngenek,

A népek érckorláti dőlnek,

S a zabolák s kötelek szakadnak.

Te Titusoddal hajdani őseid

Várába gyűltél, hogy a bölcs tanács

S a kormány ölén

Állni tudók legyünk a habok közt.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!

Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély:

Nem félek. A kürt harsogását,

A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem

Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.

Ez tette Rómát föld urává,

Ez Marathont s Budavárt híressé.

 

 

KÖLCSEY FERENC


Huszt

Bús düledékeiden Husztnak romvára, megállék:

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.

Szél kele most, mint sír szele kél: s a csarnok elontott

Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.

És mond: Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort:

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!

 

 

Hymnus

 

                                                                  A magyar nép zivataros századaibó

 

Isten, áldd meg a magyart

Jó kedvvel, bőséggel,

Nyújts feléje védő kart,

Ha küzd ellenséggel:

Balsors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbűnhődte már e nép

A múltat s jövendőt!

 

Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

S merre zúgnak habjai

Tiszának, Dunának,

Árpád hős magzatjai

Felvirágozának.

 

Értünk Kúnság mezein

Ért kalászt lengettél,

Tokaj szőlővesszein

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára,

S nyögte Mátyás bús hadát

Bécsnek büszke vára.

 

Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

S elsujtád villámidat

Dörgő fellegedben,

Most rabló mongol nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd töröktől rabigát

Vállainkra vettünk.

 

Hányszor zengett ajkain

Ozmán vad népének

Vert hadunk csonthalmain

Győzedelmi ének!

Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám, kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre?

 

Bújt az üldözött, s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szertenézett s nem lelé

Honját a hazában,

Bércre hág és völgybe száll,

Bú s kétség mellette,

Vérözön lábainál

S lángtenger fölette.

 

Vár állott: most kőhalom:

Kedv s öröm röpkedtek:

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virul

A holtnak véréből,

Kínzó rabság könnye hull

Árvánk hő szeméből.

 

Szánd meg Isten a magyart,

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kínjának.

Balsors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbűnhődte már e nép

A múltat s jövendőt!

 

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

Szózat

Hazádnak rendületlenül

Légy híve, oh magyar:

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül

Nincsen számodra hely:

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor

Apáid vére folyt:

Ez, melyhez minden szent nevet

Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai:

Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák

Véres zászlóidat,

S elhulltanak legjobbjaink

A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált!

„Egy ezredévi szenvedés

Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív

Hiába onta vért.

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet süllyed el

Népek veszik körül,

S az ember millióinak

Szemében gyászkönny ül.

Légy híve rendületlenül

Hazádnak, oh magyar:

Ez éltetőd, s ha elbukál,

Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül

Nincsen számodra hely:

Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

 

Magyarország címere

Szép vagy, o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben,

Téridet országos négy folyam árja szegi;

Ám természettől mindez lelketlen ajándék:
Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.

 

ADY ENDRE

Góg és Magóg fia

Góg és Magóg fia vagyok én,

Hiába döngetek kaput, falat

S mégis megkérdem tőletek:

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,

Fülembe még ősmagyar dal rivall,

Szabad-e Dévénynél betörnöm

Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,

Legyek az új, az énekes Vazul,

Ne halljam az élet új dalait,

Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva

Mégis csak száll új szárnyakon a dal

S ha elátkozza százszor Pusztaszer,

Mégis győztes, mégis új és magyar.

 

A Tűz csiholója

Csak akkor születtek nagy dogok,

Ha bátrak voltak, akik mertek,

S ha százszor tudtak bátrak lenni,

Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság

Áldassék: a Tűz csiholója,

Aki az ismeretlen lángra

Úgy nézett, mint jogos adóra.

 

Mint egy Isten, hóban, vacogva

Fogadta szent munkája bérét:

Még ma is minden bátor ember

Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott

Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:

Legkülönb ember, aki bátor

S csak egy különb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,

Kényes bőrét gyáván nem óvja:

Mint ős-ősére ütött Isten:

A fölséges Tűz csiholója.

 

REMÉNYIK SÁNDOR

Nem nyugszunk bele

Téli szél a tar gallyakat fújja,

Mint az isten égre tartott ujja,

Mint megcsúfolt, kikacagott álom

Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették, s most véle nagyra vannak

Törött, véres kardját a magyarnak.

De míg minden nép a sírját ássa:

Van szava, hogy világgá kiáltsa:

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,

Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk!

Tiporhatják szűztiszta igazunk,

Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

DE hirdessük gúzsba kötött kézzel,

Sebes ajkkal, lázadó vérrel,

Idézve menny-pokol hatalmait,

Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!

Kezünk bár nem pihen a kardvason,

A szíveinkben nem lesz nyugalom,

Jöhetnek jövő századok, s megint

Csak felszakadnak régi sebeink!

E sebek és e fájdalom örök!

Ettől vonaglik minden magyar rög,

Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág,

Ettől nem gyógyulnak az unokák!

Tátra-erdők ettől zúgnak-búgnak,

Ettől reszket lelke minden zúgnak,

Puha szívek kővé ettől válnak,

Kemény kövek élő szívként fájnak.

Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,

Sírban ettől nem lesz pihenésünk,

Ettől szorul a kezünk ökölbe,

Ettől sír a gyermek anyaölbe.

Fenyő madár, behavazott fákon,

Száraz haraszt téli puszatságon,

A folyók, fák, a füvek szelleme,

Minden süvít: mi nem nyugszunk bele!

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,

Versailles-ig lobogjon az üzenet:

Hogy megroppant bár karunk ereje:

Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

 

 

Eredj, ha tudsz!

Egy szívnek, mely éppúgy fáj, mint az enyém

Eredj, ha tudsz…

Eredj, ha gondolod,

Hogy valahol, bárhol a nagy világon

Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,

Eredj…

Szállj, mint a fecske, délnek

Vagy északnak, mint a viharmadár,

Magasából a mérhetetlen égnek

Kémleld a pontot,

Hol fészekrakó vágyaid kibontod.

Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen

Hiszed: a hontalanság odakünn

Nem keserűbb, mint idebenn.

Eredj, ha azt hiszed,

Hogy odakünn a világban nem ácsol

A lelkedből, ez érző, élő fából

Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának

Észrevétlen ezer új hangja támad,

Süvít, sikolt,

S az emlékezés keresztfáira

Téged feszít a honvágy és a bánat.

Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,

Ki rab hazában élni nem tudott,

De vállán égett az örök kereszt

S egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok

Fürödni a Márványtengerbe jártak,

Meglátogatták az itthoni árnyak,

Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,

A szívét kitépték

S hegyeken, tengereken túlra hordták…

Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:

Inkább, semmint hordani itt a jármot,

Szórd a szelekbe minden régi álmod:

Ha úgy látod, hogy minden elveszett,

Menj őserdőkön, tengereken túlra

Ajánlani fel két munkás kezed.

Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!

Károgva és sötéten,

Mint téli varjú száraz jegenyén.

Még nem tudom:

Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

De itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,

Leszek az alj a felhajtott kupában,

Az idegen vérben leszek a méreg,

Miazma, láz, lappangó rút féreg,

De itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,

Mely temet bár: halló fülekbe cseng

És lázít: visszavenni a mienk!

Akarok lenni a gyújtózsinór,

A kanóc része, lángralobbant vér,

Mely titkon kúszik tíz-száz évekig

Hamuban, éjben,

Míg a keservek lőporához ér

És akkor…!!

Még nem tudom:

Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

De addig, varjú a száraz jegenyén:

Én itthon maradok.

 

Tépelődés a Sínai-hegyen

(Részlet)

Jaj, nyomorult és esett nép vagyunk,

Már gyermekünkben gyötört nemzedék.

Nyelvünket hóhérkéz szakítja ki,

Az tépi fel frigyládánk fedelét.

Mégis valljuk: a bosszú Istené.

Minden más táján a világnak

Fegyver dörren és bomba robban,

Csak mi nem bántjuk bántóinkat vissza

Sem éltükben, sem haló poraikban.

Van, aki megfizet.

 

ÁPRILY LAJOS

 

Menedék

(I.)

 

S mikor völgyünkre tört az áradat

s már hegy sem volt, mely mentő csúccsal intsen,

egyetlenegy kőszikla megmaradt,

egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.

 

 

HORNYÁK TIBOR

Népünk ötvenhatban

Népünk ötvenhatban egy dobbanó szív lett,

Bilincsét tépő óriás, melyben vérré vált

Milliók fájdalma, őseink erénye,

Ezeréves hazánk múltja és reménye.

Összefogott Pesten apa, fiú, leány

Fegyvert ragadt kézbe tört az ellenségre

Honáért életét semmibe sem véve

Szerezte vissza, de csak néhány napra

Gyönyörű városát.

Aztán meghalt újra e honban a szabadság,

Vérünkbe fürdette Hruscsov a szuronyát,

Áruló lett kádár, a hitvány gyáva féreg

Ötvenhatnak bitó és börtön lett a bére

Az elnyomásunk véres korszakán.

 

 

Magyar vagyok

Magyar vagyok, ezeréves magyar,

Voltam már úr, szolga és rab

Az elmúlt évezred alatt.

Szültem Istent, elvet, királyt,

Nemzettem hőst, tudóst és gyávát

Voltam igaz, hű és álnok,

S bár szültem a szabadságról ezer álmot,

Mégis irtottam saját népemet.

Szenvedtem orosztól, töröktől, tatártól,

Tengernyi ellenség pusztító hadától,

Bár hajdan rettegték kardomat.

Védtem és árultam hazát és elvet,

Kívántam nőt, vagyont, szerelmet,

Égberöppenő szárnyakat.

Magyar vagyok, ősi földön élek,

Engem szült és dajkált egy egész ezredév.

Bűnét és erényét miért tagadnám meg?

Hiszen ezer éve bölcse lettem én,

Bölcse lettem én, az ezeréves magyar,

Aki a szellem bilincsét tépte szét,

Békét és boldogságot akar.

Élni, tisztelni Istent, elvet, hitet

De az értelem zászlója alatt,

Melyet óv, véd és büszkén lenget majd

Minden új ezredet megélő magyar.

 

HORVÁTH SÁNDOR

Mert a haza

Mert a haza nem eladó

ezüst pénzre sem váltható

mert a haza lelked része

határait beléd véste

ezer éve

ezer éve a hit

Mert a haza kereszted is

betlehemi csillagod is

Hiába tiporták hadak él

Hiába tiporták hadak él

Mert a haza

mert a haza te magad vagy

 

FARCÁDI SÁNDOR

Új élet kezdetén

Nyílzápor, kopja, kard, acéleső –

Kivettük dúsan mindenből a részünk!

Egyetlen, késő hun sziget – kicsiny

Népem – ugye azért mégis megéltünk?!

Sorsunk kiritkult, zászlónk rongy ugyan:

Az éjünk is süket s a nappalunk vak –

Sebaj – csakhogy meg tudtuk tartani

Ezer poklon keresztül is magunkat!

Az Úr valamit akarhat velünk,

Hogy néprostáján át nem ejtett közbe.

E szent kegy szent hitét a csüggedés

Vigyázzunk hát, tovább se törje össze!

Ez legyen a mi léleklendítőnk,

És sok sebünkre Isten küldte balzsam:

Csodás ír, melytől lóra kap a holt,

S ajkán a hajrá ismét égre harsan!

Vihar jár még a székely ormokon,

S új vész lobbanthat lármafát előttünk,

De érzem, ha e hitben indulunk

Együttes életszárnyalásra: győztünk!

 

ALFÖLDI GÉZA

Csak a gyökér kitartson!

A Fa névtelen gyökereinek ajánlom!

Kinn a szőlőnkben, emlékezem rája

deszkakunyhónk előtt állott

öregapám diófája.

Ha vihar támadt – szőlőkötözéskor –

dörgött az ég, csattant a villám,

füstölt az úton a felpaskolt por,

ahogy végigverte a dörgő esőostor,

bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,

miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.

Vajon elbír-e a széllel?

Recsegett, ropogott öreg teste,

a szél a gallyakat csomósan tépte,

hullott a zöld dió áldott termése,

mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:

de győzte a vihart öregapám konok,

törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!...

Még ma is hallom,

motyogott nagyapám –

Nem lesz baj gyerekek!

Dió lehullhat,

új tavasszal terem az ág újat,

ág is nőt a letépett helyére,

de ha a gyökér nem bír nőni tovább,

a diófának, kisunokám, vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,

de állja a vihart Árpád vezér

ezer éves, öreg diófája.

Kárpátokról az Adriáig nyúlnak a gyökerek,

tapadnak a földre, hogy termés legyen

az örök magyar szőlőhegyeken,

hogy élni tudjon dió, levél, ágak:

Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,

Letörhet száz ág, ezer nő helyére,

S ha csupán a csonka törzs marad,

Ha új tavasz zsendül, kifakad!

Uram, csak Te lássad,

Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon

A gyökér kitartson!

A gyökér: kitartson!

 

 

 

DR. PAPP LAJOS

(szívsebész)

Magyar Miatyánk

Mikor a szíved már csordultig tele,

Mikor nem csönget rád soha senki se,

Mikor sötét felhő borul életedre,

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe.

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, reményteljesen,

S fohászkodj: Miatyánk, Ki vagy a mennyekben!

Mikor a magányod ijesztően rádszakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körülvesz a durva szók özöne,

Átkozódik a „Rossz”, erre van Istene!

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, és hittel rebegd,

Uram! Szenteltessék meg a Te neved!

Mikor mindenfelől forrong a „nagyvilág”,

Mikor elnyomásban szenved az igazság,

Mikor szabadul a Pokol a Földre,

Népek homlokára Káin bélyege van sütve,

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézz fel a magasba, hol örök fény ragyog,

S kérd: Uram! Jöjjön el a Te országod!

Mikor belédsajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor megad kínlódsz, láztól meggyötörve,

Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne…!

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, hajtsd meg homlokod,

S mond: Uram, legyen meg a Te akaratod!

Mikor a „kisember” fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a „gazdagság” milliót költ, hogy éljen,

S millió szegény a „nincstől” hal éhen,

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, tedd össze két kezedet,

S kérd: Uram! Add meg a napi kenyerünket!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,

Mikor hited gyöngül, sőt, ellen támadsz,

Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Minden lázad benned, hogy – tagadd meg „Őt”!...

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba s hívd Istenedet!

Uram! Segíts! S bocsásd meg vétkeimet!

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magad,

Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak…!

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

Uram! Megbocsátok az ellenem vétőknek…

Mikor a „nagyhatalmak” a békét tárgyalják,

Mikor a BÉKE sehol! Csak egymást gyilkolják!...

Mikor a népeket a vesztükbe hajtják,

S kérded: Miért tűröd ezt? Istenem MIATYÁNK!

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!

Lelkünket kikérte a „Rossz”, támad, tombol!

Uram! Ments meg a kísértéstől!

Ments meg a gonosztól!!!

AMEN

 

UTÓHANG

S akkor szólt a Mester, kemény szelíden,

Távozz Sátán, SZŰNJ vihar! Béke, csend legyen!

Miért féltek ti, kicsinyhitűek?...

Bízzatok! Hiszen én megígértem nektek,

Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!...

Hűséges kis nyájam, én pásztorod vagyok,

S a végső időkig – veletek maradok!!!

AMEN

 

Szőke István Atilla

Labancország nem kell…

Lombos erdő ága került a parázsra,

Országunk kincsét, csenik ládaszámra

Nagy zsebeket tömnek a régi barátok,

S koccintanak: „Éljen a Turáni átok!”

Magyar szóval lopnak, ismerős a nóta,

Ez történik mindig Ősapáink óta?

Mert a labanc dőzsöl, a Kuruc csak nézi,

Eltűnik az érték, eltűnik a régi.

Nekünk nem marad már semmi hazánkból,

Kinézik a kevés falatot a szánkból,

A Kuruc nem szólal, a kuruc csak nézi,

Az ártó labancot a törvény is védi.

Tíz helyébe száz jő, száz helyébe még több,

Csak jönnek és jönnek, vigyorog az ördög,

Ellepik a földünk és szidják a népünk,

Egyenesedj, pajtás, mert különben végünk.

Gyere Kuruc Testvér, csapjunk a fejükre,

Nem mondhatnak rossz szót ősi Nemzetünkre,

Nem vihetnek többet, munkánk gyümölcséből,

Nem foszthatják meg a Magyart Istenétől.

Labancország nem kell, kuruc kell minékünk,

Ezt kívánja mindig, büszke szabad népünk.

Labancország nem kell, a kuruc az álmunk,

Küldjük őket innen és lészen országunk.

 

 

Sajó Sándor költő

Született Ipolyságon

1868 november 13

+ 1933 febr. 01

Magyarnak lenni…

Magyarnak lenni: tudod, mit jelent

Magasba vágyva, tengni egyre-lent.

Mosolyogva, mint a méla őszi táj

Nem panaszolni senkinek, mi fáj.

Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

Mert egyre gyászlik bennük valami

Sokszázados bú, melyet nem lehet

Sem eltitkolni sem bevallani.

Magányban élni, ahol kusza árnyak

Bús tündérekként föl- fölsírdogálnak

S szálaiból a fájó képzeletnek

Fekete fényű fátylat szövögetnek

És bút és gyászt és sejtést egybeszőve

Ráterítik a titkos jövendőre…

Rabmódra húzni idegen igát,

Álmodva rólad: büszke messzi cél

S meg-megpihenve a múlt emlékeinél

Kergetni téged: csalfa délibáb!...

Csalódni mindig, soha célt nem érve

S ha szívünkben már apadoz a hit:

Rátakargatni sorsunk száz sebére

Önámításunk koldusrongyait…

Én népem! Múltba vagy jövőbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!

Magyarnak lenni tudod mit jelent?

Küzdelmet, fájót véges-végtelent,

Születni nagynak, bajban büszke hősnek,

De döntő harcra nem elég erősnek!

Úgy teremtődni erre a világra,

Hogy mindig vessünk, de mindig hiába!

Hogy amikor már érik a vetés,

Akkor zúgjon rá irtó jégverés

Fölajzott vággyal, szomjan keseregve

A szabadító Istent várni egyre,

Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,

Mely végzetünknek kövült átkul

Ránk néz merően, irgalmatlanul

S utunkat állja zordan, hallgatag

Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk

Mely sírni késztető tréfát űz velünk

S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, marcangolni:

- majd fojtott kedvünk, hogyha megdagad,

Szilajnak lenni, mint a bércpatak

Nagy bánatoknak hangos lagziján

Nagyot rikoltani: hajrá húzd cigány!

Háborgó vérrel kesergőn vigadni,

Hogy minekünk, hajh, nem tud megvirradni.

Hogy annyi szent hév, annyi őserő

Megsebzett sasként sírva nyögdelő,

Miért nem röpülhet fönn a tiszta légben,

Munkás szabadság édes gyönyörében,

Miért teremtett bennünket a végzet

Bús csonkaságnak fájó töredéknek!

Tombolva inni hegyeink borát,

Keserveink izzó mámorát,

S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,

Fölbúgni tompa, lázadó haraggal

S mikor már szívünk majdnem megszakad:

Nagy keservünkben, bús szégyenünkben

Falhoz vágni az üres poharat!

Én népem! Múltba vagy jövőbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!

De túl minden bűn, minden szenvedésen,

Önérzetünket nem feledve mégsem,

Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,

Magyarnak lenni büszke gyönyörűség!

Magyarnak lenni: nagy szent akarat!

Mely itt reszket a Kárpátok alatt.

Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva

Viselni a sorsunk, ahogy meg van írva.

Lelkünkbe szívva magyar földünk lelkét,

Vérünkbe oltva ősök honszerelmét.

Féltőn borulni minden magyar rögre

S hozzátapadni örökkön örökre!

 

 

József Atilla

Nem! Nem! Soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége

Nem lehet soha! Oláhország éke!

Nem teremhet a Bánát a rácnak kenyeret!

Szél fog fújni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő – erős lesz akarunk,

Várjatok testvérek ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk! – az lesz a viadal!

Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk hisz magyarok vagyunk!

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk! Vagy érte meghalunk!

Nem lész kisebb hazánk nem egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! Soha Árpád honát!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


© Minden jog fenntartva.